Hello, 35.
- júl. 26.
- 5 perc olvasás
Néhány nap múlva harmincöt éves leszek. Ahogy közeledik ez a dátum, egyre gyakrabban talál meg a kérdés: hol kellene tartanom ennyi idősen? Mintha az életkor mellé láthatatlanul járna egy lista is, amelyen szerepel a saját otthon, a biztos egzisztencia, a társ, a házasság, a gyerekek és egy kiszámítható élet.
Ehhez képest egy bérelt, fürdőszoba nélküli lakókocsiban élek a természetben. A legértékesebb ingóságom Buborék, az autóm, mellette pedig Bushibo, egy használt országúti kerékpár. Saját vállalkozást építek, sokat utazom, folyamatos mozgásban vagyok, és az anyagi biztonság számomra jelenleg inkább egy épülő folyamat, mint egy készen kapott állapot.
Kívülről nézve talán kevés dolog illik abból az életemre, amit harmincöt éves korra sokan elképzelnek. Belülről mégis egyre tisztábban érzem, hogy közelebb vagyok önmagamhoz, mint valaha. Talán ezért vált ennyire fontossá számomra ez a születésnap: mert először érzem úgy, hogy már nem azt keresem, hol kellene tartanom, hanem azt, hogy kivé váltam.
Kinek a mércéje szerint élek?
Sokáig természetesnek tűnt, hogy az élet egy előre meghatározott sorrendben halad. Tanulás, munka, párkapcsolat, saját otthon, család, biztonság. Aki ezen az úton halad, könnyen megkapja a külső megerősítést: jó helyen jár, jó ütemben halad, minden rendben van vele.
Aztán vannak életek, amelyek más ritmusban bontakoznak ki. Vannak döntések, amelyek kívülről kockázatnak tűnnek, belülről mégis mély bizonyosságból születnek. Nekem ilyen volt kiköltözni a természetbe, újra és újra elindulni ismeretlen irányokba, saját vállalkozást építeni, és egy olyan hivatást választani, amelyben emberek legbelsőbb folyamataival dolgozom.
Harmincöt évesen egyre kevésbé érdekel, hogy az életem mennyire felel meg egy általános forgatókönyvnek. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy az a nő, akivé váltam, felismeri-e magát benne. Hogy van-e valódi kapcsolatom azzal, ahogyan élek. Hogy az időmet, az energiámat és a figyelmemet arra fordítom-e, ami számomra valóban értéket képvisel.
Talán a felnőtté válás ott kezdődik igazán, amikor már nem készen kapott válaszokat keresünk arra, hogyan kellene élnünk. Elkezdünk saját mércét alkotni. Ez sokkal nagyobb szabadságot ad, ugyanakkor sokkal nagyobb felelősséget is.
Kívülről bizonytalanság, belülről stabilitás
Az életem sok mozgással jár. Magyarország különböző pontjain tartok eseményeket, nemzetközi közegben is dolgozom, sokat utazom, és ritkán telnek egyformán a napjaim.
Az elmúlt években sokat változott az is, ahogyan a hivatásomra tekintek. Sokáig azt hittem, egy módszert képviselek. Ma már úgy érzem, valami sokkal tágabbat. Egy szemléletet. Egy olyan utat, amely a testből indul, és önmagunkhoz vezet. A Wim Hof Módszer és a Bodyway ennek a szemléletnek két különböző nyelve.
Talán ezért érzem azt, hogy a külső keretek folyamatosan változnak, a belső tengelyem mégis egyre stabilabb. Már kevésbé a körülményeim mondják meg, hogy biztonságban vagyok-e. A stabilitás számomra sokkal inkább abból fakad, hogy ismerem magamat, tudom, mi fontos nekem, és képes vagyok döntéseket hozni akkor is, amikor előttem még csak részletekben látszik az út.
A lakókocsiban élni sok szempontból egyszerű élet. Kevés tárgy vesz körül, a természet ritmusa sokkal közelebb van hozzám, és minden nap emlékeztet arra, hogy valójában mennyire kevés dologra van szükségem. Ez az egyszerűség kívülről szerénynek tűnhet, számomra mégis rengeteg teret ad.
Teret arra, hogy magam osszam be az időmet. Teret arra, hogy eldöntsem, kinek és minek adom az energiámat. Teret arra, hogy egy olyan hivatást építsek, amely szenvedéllyel tölti meg a szívemet. És teret arra is, hogy egyre tisztábban lássam: a biztonság számomra már jóval többet jelent állandó falaknál és kiszámítható számoknál.
Az erős nő mögött
Sokan az erőmmel azonosítanak. Ironmant teljesítettem. Téli Balatont úsztam. A kedvenc hidegedzési formám az, amikor jeget kell törni ahhoz, hogy belemerülhessek a vízbe. A jég hátán is megélek, és talán valóban van bennem valami ösztönös vonzódás azokhoz a helyzetekhez, amelyek próbára tesznek.
Ezek a tapasztalatok sokat formáltak rajtam. Megmutatták, mennyi erő, kitartás és alkalmazkodóképesség él bennem. Közben azt is megtanították, hogy az erő csupán egy részem. Mellette ott él bennem a gyengédség, a sebezhetőség, az érzelmi mélység, a vágy a kapcsolódásra és arra, hogy időnként engem is megtartsanak.
Vágyom társra. Vágyom egy férfira, aki a természetközeli életvitelem, a hideg iránti szeretetem, a nagy energiám és az ambícióim mellett is társam tud lenni. Olyan kapcsolatra vágyom, ahol az erőink találkoznak, és ahol mindketten megengedhetjük magunknak a lágyságot is.
Vágyom az anyaságra is. Harmincöt évesen ezt már másként érzem, mint évekkel ezelőtt. Mélyebben, testközelibben, valóságosabban. Ezek a vágyak bennem élnek, és helyük van az életemben akkor is, ha a megérkezésük idejét még nem látom.
Nőként egy férfiak uralta térben
A hideg, a jég és az extrém fizikai kihívások világa ma is erősen férfiak uralta terület. Amikor ebben a közegben nőként jelenek meg, gyakran érzem, hogy egyszerre több dolgot is képviselek. Erőt, fegyelmet, érzékenységet, testtudatosságot és érzelmi jelenlétet.
A munkámban fontos küldetésemnek érzem, hogy a férfiakat közelebb hívjam az érzelmeikhez, a nőket pedig bátorítsam arra, hogy bátran foglalják el a helyüket az erejükben. Hogy az erő és az érzékenység között ne választani kelljen, hanem megtanuljuk együtt hordozni őket.
Talán ezért is vált ki időnként ellenállást az, ahogyan megjelenek a világban. Az őszinteség, a test szabadsága, a természetesség, a határok feszegetése és az érzelmi mélység együtt sokak számára szokatlan. Egyesek provokatívnak láthatják azt, ami számomra egyszerűen igaz.
Lelkekkel dolgozom, és ehhez valódiságra van szükség. Számomra a hitelesség azt jelenti, hogy nem csupán a rendezett, könnyen befogadható részeimet mutatom meg. Hanem azt a nőt is, aki kérdez, vágyik, fél, elbizonytalanodik, újra feláll, és közben folyamatosan tanul önmagáról.
Mit jelent számomra a siker?
Harmincöt évesen egyre kevésbé tudom kizárólag külső eredményekben mérni a sikert. Persze fontos számomra, hogy a vállalkozásom stabilan működjön, hogy egyre több emberhez eljussak, és hogy anyagilag is megtartó életet építsek. Ezek valós célok, amelyekért nap mint nap dolgozom.
Mégis sok más formája is van annak, amit sikernek érzek. Siker az, amikor valaki egy workshop után azt mondja, közelebb került önmagához. Siker az, amikor egy férfi először engedi meg magának a könnyeit. Siker az, amikor egy nő felismeri, hogy több ereje van, mint valaha hitte.
Siker az is, hogy szabadon alakíthatom a napjaimat. Hogy a természetben ébredek. Hogy olyan munkát végzek, amelynek számomra mély értelme van. Hogy érzelmileg gazdag életet élek, akkor is, ha a tárgyi világom egyszerű.
A siker számomra ma már sokkal inkább összhang. Az, amikor az életem, az értékeim és a döntéseim egy irányba mutatnak. Amikor este úgy hajtom álomra a fejemet, hogy érzem: aznap is közelebb kerültem ahhoz, aki valójában vagyok.
Hello, 35.
Néhány nappal a harmincötödik születésnapom előtt már nem az foglalkoztat leginkább, hány rubrikát pipáltam ki a társadalom listáján. Sokkal inkább az, hogy mennyi mindent tanultam meg önmagamról, és mennyire merek ezekhez a felismerésekhez hűen élni.
Az életem kívülről talán szokatlan. Belülről mégis egyre inkább otthon érzem magam benne. Vannak beteljesületlen vágyaim, épülő álmaim, bizonytalan részek és megválaszolatlan kérdések. Közben ott van bennem a szabadság, a szenvedély, a mélység és az az érzés, hogy a saját utamat járom.
Harmincöt évesen nem érzem úgy, hogy megérkeztem. Sokkal inkább azt érzem, hogy végre teljesebben jelen vagyok az úton. Egyre kevesebb szerepet hordok, és egyre közelebb kerülök ahhoz a nőhöz, aki mindezek alatt mindig is ott volt.
Hello, 35.
Kíváncsian várlak.
