A jég mögött mindig emberi történetek vannak

Idén 180 oktató közül választottak ki arra, hogy tértartóként jelen legyek Wim Hof svédországi téli expedícióján. Tavaly még segítő oktatóként vettem részt a 400 fős lengyelországi expedíción, idén pedig már csoportvezetőként álltam ott az északi fagy birodalmában.

A világ minden tájáról érkeztek emberek. Különböző életkorból, különböző kultúrákból, teljesen eltérő élethelyzetekből. És mégis volt valami közös mindannyiunkban: mindenki hozott magával egy saját miértet.

Volt, akit a módszer húzott vissza a legsötétebb depresszióból és az öngyilkosság széléről. Volt, aki jelenleg is kemoterápiás kezelés alatt álló daganatos betegként érkezett. Kiégésből az útját kereső CEO, ADHD-val élő édesanya, a nőiségéhez visszatalálni vágyó nő, párkapcsolati nehézségekkel érkező házaspár, függőségből gyógyuló férfi, vagy éppen olyan útkereső, aki úgy érzi, hosszú ideje megrekedt az életében. És persze sokan érkeztek azért, mert mélyebben szerették volna érteni saját működésüket és belső folyamataikat.

Ilyenkor válik igazán láthatóvá, hogy ez a módszer mennyire sok réteget érint. Mert itt sosem kizárólag a hidegről van szó. Hanem a belső stabilitásról. A jelenlétről. Arról a pontról, ahol az ember újra érzi, hogy képes meghaladni a saját korlátait.

Az expedíció első estéjén közel 200 ember előtt tartottam előadást a mentális fókuszról. Őszintén, számomra ez volt az igazi jeges merülés. Ilyen tömeg előtt korábban még sosem beszéltem. Ott álltam ennyi ember előtt, és megosztottam velük azt az utat, ahogyan az első 5 másodperces hidegzuhanyoktól eljutottam az Ironman célvonaláig és az instruktori hivatásig.

Az előadás után pedig légzőgyakorlatot vezettem a résztvevőknek. És talán ez volt az egész expedíció egyik legerősebb pillanata számomra.

Amikor ennyi ember egyszerre kezd lélegezni egy térben, annak szinte fizikai ereje van. Ahogy egyetlen ritmusra mozdul a tér. Ahogy a légzés hullámként végigáramlik a termen. Ahogy ennyi különböző történet, élethelyzet és belső világ egyetlen közös pulzálásban kapcsolódik össze.

Tértartóként ezek az intenzív napok elképesztő fókuszt igényelnek. Több száz ember folyamatáért és biztonságáért vagyunk jelen teljes figyelemmel. Minden rezdülés számít. Minden reakció. Minden pillanat.

Látni, ahogyan évtizedek óta cipelt súlyok kezdenek oldódni, ahogyan a korlátozó minták lassan meglazulnak, ahogyan valaki újra elkezd hinni saját erejében – ezt közelről látni és megtartani leírhatatlan tapasztalás.

Az expedíció egyik legmeghatározóbb élménye Wim születésnapja volt. Ott álltunk vele a befagyott tavon, a 70 centiméteres jégbe vágott lék mellett. A végtelen fehérség, a fagyott csend és az a jelenlét, amit ott együtt megéltünk, számomra örök emlék marad.

És ahogy véget ért a svédországi expedíció, én nem haza indultam. Az északi befagyott tavaktól egyenesen Görögországba repültem, ahol Wim egynapos eseményén 150 résztvevő élhette át mindezt egyetlen napba sűrítve.

Más táj. Más ritmus. Más energia.

Mégis ugyanaz az emberi mélység. Ugyanaz a találkozás a saját határokkal, félelmekkel és belső erővel.

Az intenzív tapasztalás valóban transzformál. Bármilyen céllal érkezik valaki, szinte lehetetlen ugyanazzal a belső állapottal távozni. És ez nemcsak a résztvevőkre igaz. Ránk is. Tértartóként ezek a folyamatok minket is formálnak, finomítanak, mélyítenek. Mi sem térünk vissza ugyanazzal a látásmóddal, amellyel megérkeztünk.

Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy nemzetközi közegben élhetem meg mindezt. Hogy tanulhatok ilyen szintű tértartásban. Hogy láthatom, mennyire mély változásokra képes az ember. És minden ilyen tapasztalás óriási muníciót ad a saját eseményeimhez is. Ahhoz, ahogyan teret tartok. Ahogyan a limitáló hiedelmekhez közelítek. Ahogyan segítem az embereket abban, hogy kilépjenek az önszabotáló mintákból.

Mert a jég valójában sosem a jégről szól. Hanem arról a pillanatról, amikor az ember ráébred: sokkal több erő van benne, mint amit addig elhitt magáról.