Miért ismétlem ugyanazokat a köröket?
- aug. 8.
- 3 perc olvasás
Volt már olyan érzésed, hogy pontosan tudtad, mit kellene tenned, mégsem sikerült másképp reagálnod?
Megfogadtad, hogy ezúttal meghúzod a határaidat. Hogy nem vállalsz el mindent. Hogy nem maradsz benne egy kapcsolatban, amelyben egyre távolabb kerülsz önmagadtól. Hogy kimondod azt, amit legbelül valójában érzel.
Aztán elérkezik egy ismerős helyzet, és mintha valaki átvette volna az irányítást. Ugyanazok a gondolatok jelennek meg. Ugyanazok az érzések. Végül ugyanazok a döntések születnek. Ilyenkor könnyű azt hinni, hogy kevés az akaraterőnk. Pedig a valódi kérdés egészen más.
Amikor már mindent értesz, mégsem változik semmi
Az önismeret egyik legszebb ajándéka a felismerés. Egyszer csak összeállnak a kirakós darabjai. Megérted, miért reagálsz úgy, ahogy. Felismered a családból hozott mintákat, a régi sérüléseket, a működésed logikáját. Végre értelmet nyernek azok a helyzetek, amelyek korábban csak fájdalmat okoztak.
Sokan ilyenkor azt várják, hogy innentől minden megváltozik. Hiszen már tudják, mi áll a háttérben. Mégis gyakran ugyanaz történik. Egy következő konfliktusban újra nem mondanak nemet. Egy új kapcsolatban ismét ugyanazokat a dinamikákat élik meg. Egy stresszes helyzetben ugyanazok a reakciók jelennek meg.
Ez sokak számára csalódás. Pedig valójában teljesen természetes. A megértés rendkívül fontos lépés, de önmagában ritkán hoz tartós változást. A felismerés fényt visz a működésünkre, a mintáink azonban ennél mélyebben gyökereznek.
Miért nem az akaraterőn múlik?
Ha valóban csak akaraterő kérdése lenne, akkor elég volna egyszer eldönteni, hogy holnaptól másképp élünk. Mégis tudjuk, hogy ez ritkán működik.
Amikor egy helyzet érzelmileg megérint bennünket, nem a tudatos elménk veszi át elsőként az irányítást. Sokkal hamarabb aktiválódnak azok a régi idegrendszeri minták, amelyek egykor segítettek alkalmazkodni és biztonságban maradni.
Éppen ezért nem érdemes haragudni magunkra, amikor újra ugyanabba a működésbe csúszunk vissza. Nem gyengék vagyunk, és nem hiányzik belőlünk az elszántság. Egyszerűen egy olyan rendszer működik bennünk, amely hosszú éveken keresztül azt tanulta, hogy ez a reakció jelentette a biztonságot.
A legmélyebb döntéseinket ritkán a tudatos elménk hozza
Gyermekként mindannyian megtanultunk valamit a világról. Valaki azt tanulta meg, hogy akkor szerethető, ha alkalmazkodik. Más azt, hogy az érzéseit jobb magában tartani. Volt, aki számára a tökéletesség jelentette az elfogadást, másnak pedig az, hogy mindig másokat helyezzen önmaga elé.
Gyermekként ezek a stratégiák segítettek kapcsolatban maradni azokkal az emberekkel, akiktől az életünk függött. Felnőttként azonban gyakran már nem szolgálják azt az életet, amelyet élni szeretnénk. Éppen ezekből a régi működésekből születik meg sokszor az önszabotázs: miközben egy részünk változni vágyik, egy másik még mindig ugyanazzal a jól ismert mintával próbál biztonságban tartani bennünket.
Ilyenkor már nem a jelenlegi helyzetre reagálunk, hanem egy régi tapasztalat szemüvegén keresztül érzékeljük a világot. A bennünk élő sérült rész ugyanazzal a megoldással próbál biztonságban tartani, amely egykor valóban működött. Ezért fordulhat elő, hogy fejben már pontosan tudjuk, mire lenne szükségünk, mégsem tudunk másképp dönteni.
A test emlékszik arra, amit az elménk már régen elfelejtett
Éppen ezért hiszem, hogy a valódi önismeret nem állhat meg a gondolatok szintjén. A beszélgetések, az elemzés és a rálátás mind fontos részei ennek az útnak, mégis elérkezik egy pont, ahol a fejünk már nem vezet tovább.
A testünk sokkal több emléket őriz, mint amennyit szavakkal fel tudunk idézni. Egy illat, egy hangsúly, egy tekintet vagy egy helyzet képes ugyanazt a feszültséget előhívni bennünk, amelyet évekkel ezelőtt átéltünk, még akkor is, ha tudatosan már nem emlékszünk rá.
Ezért érzem olyan fontosnak a testfókuszú módszereket. Mert amikor a test is új tapasztalatot szerez, akkor nemcsak megértjük a működésünket, hanem lehetőségünk nyílik átírni azt.
A valódi változás ott kezdődik, ahol új tapasztalat születik
Sokáig én is azt hittem, hogy minél többet értek, annál közelebb kerülök a változáshoz. Ma már azt látom, hogy a felismerés csak az első lépés.
A valódi átalakulás akkor kezdődik, amikor a legmélyebb rétegünk is megtapasztalja, hogy ma már másképp is lehet. Hogy biztonságos határt húzni, érezni és önmagunknak lenni. Ekkor már nem akaraterőből próbálunk másképp működni. Egyszerűen már nincs szükségünk a régi stratégiákra.
Ehhez azonban sokszor szükségünk van egy olyan biztonságos térre, amelyben ezek a mélyebb rétegek is megmutathatják magukat. Egyedül nagyon nehéz eljutni hozzájuk, hiszen éppen azok a védekező mechanizmusok őrzik őket, amelyek egykor a biztonságunkat szolgálták.
Ezért áll hozzám ennyire közel a Wim Hof Módszer. És ezért dolgozom a Bodyway szemléletével is. Bár két különböző útról beszélünk, mindkettő ugyanabba az irányba vezet: segít kapcsolatba kerülni azokkal a részeinkkel, amelyekhez pusztán gondolkodással ritkán férünk hozzá. A testen keresztül olyan felismerések és tapasztalások születhetnek, amelyek valódi belső változást indítanak el.
